Szilágyi Domokos
HALÁL ÁRNYÉKA

Rekviem

1

Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
vonító vonatok vonszolják vérző testemet
vérző testünket
országok vérző testén át
nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
- - - - - - - - - - - - - - -
hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
napfény
hullám-csobogás
mind megszöktetek
lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
a szem is alig tudott utolérni benneteket
kövek akik nem ütöttek senkit
madarak akik nem szállottak hullák szemére
almák csorduló pirosa
éretlen egres fanyar zöldje
sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
nyári utcák szállongó pora
- nagy szürke szomorú madár -
lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét
- - - - - - - - - - - - - - -
nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
százötven tikkadt torok
százötven kiszáradt gyomor
százötven őrültté borzolt idegrendszer
százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
százötven eltompult tarkó amelynek kibányászták már az ólmot
százötven agyú borzadály

Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
vonító vonatok vonszolják vérző testemet
vérző testünket
országok vérző testén át
nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
százötven fogoly féreg
és százezer
és millió
millió - - - - -

2

Végtelenné öregbíti a perceket órákat nappalokat éjjeleket
a kín -
itt élsz
- hát élsz-e mondd -
felsőbbrendű szögesdrótok között
az őrtornyokból felsőbbrendű gépfegyverek vigyázzák lépteid
és felsőbbrendű vérebek vicsorítják rád ínyüket

neved nincs
tárgy vagy csupán
karodon a leltári szám -
tárgy vagy
csíkos huzattal
beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
és nem tanácsos hallgatni sem
és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni
nem tanácsos robotolni nem tanácsos kibújni a munka alól
nem tanácsos betegnek lenni
nem tanácsos egészségesnek lenni
nem tanácsos járni
nem tanácsos helyben ülni
nem tanácsos megszökni nem tanácsos maradni
nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
nem tanácsos meglátni társad cafatokban lógó húsát
nem tanácsos félrefordulni égre bámulni szemed földre sütni
nem tanácsos sajnálni akit hideg vízzel locsolnak a havon
nem tanácsos sajnálni akit élve eltemettek
nem tanácsos sajnálni akit élve megégettek
nem tanácsos részt venni
nem tanácsos közömbösnek maradni
nem tanácsos élni
nem tanácsos meghalni - -

Hát ez vagy
itt vagy
fényévekre mindattól amit valaha úgy hívtál: élet
délceg egyenruhában sétál körülötted a kibérelt halál
szokd meg hát

szokd meg
mint megszoktad régen a kifényesedett fenekű nadrágot
fakó nyakkendőt kajlácska kalapot
evés közben olvasott újságot
ujjadon a karikagyűrűt
feleséged apró zsörtölődéseit
azt hogy kirúgtak állásodból
s térdig lejártad lábad a mindennapiért
szokd meg mint nappal a fényt éjszaka a sötétséget
a zajt a csöndet az alvást ébrenlétet
pulzusod lüktetését
a hideg vacsorát

s a legborzasztóbb az hogy megszokod

3
AZ ŐZ-SZEMŰ LÁNY

Ezer urnában szertehordva
mindenhol vannak hamvaink
(Ismeretlen költőnő)

Szerettem egy őz-szemű lányt,
a haja: dióbarna láng,
medencéjén fény-gyerekek
hancúroztak és visongáltak -,
olyan volt, mint egy üdítő
pihentető, érett vasárnap.

Szerettem egy őz-szemű lányt,
a Tiergartenben fagylaltot ettünk,
s a Kuznyeckij Moszton söröztünk,
sétáltunk a Cismigiu-kertben
és csókolóztunk és nevettünk,
s a Svábhegyen, a kisded szélben
szomjas szemmel néztünk az eltűnt
felhők után -
új felhők jöttek,
az ég olyan lett, mint egy
elborult tekintet,
és többé nem nevettünk.

Szerettem egy őz-szemű lányt,
a haja: dióbarna láng,
még most is éget, ha a távol
barna dombjairól felém int,
és szól az akác illatából,
s zubog az idő, mint a vérünk.

Szerettem egy őz-szemű lányt,
ki eltűnt, mint a szelíd felleg,
és én hiába szólítom,
mert a felhők sosem felelnek,
hisz nem ismerik a szerelmet,
csak a szerelem érzi őket,
mint a vadászfegyvert megérzik
a virág-lábú, bátor őzek.

Szerettem egy őz-szemű lányt,
ki tovaillant, mint az őzek
- fák közt iramló barna láng -,
s én vártam, vártam, vártam, félszeg
félsszel, fürkésztem elborult
kedvvel a halott, szomorú
ösvényt -
És érkezett egy urna,
s benne egy maréknyi hamu.

4
AZ ÖREGEK

Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,'
ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra
állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;

állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen -
haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek -

csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, .keshedt mozdonyok,
így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg -
az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila -

csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira - -

5
LÁZADÁS

- hát mutasd meg, hogy nem igaz,
azértsem igaz, sose volt,
hogy az élet megdöglik, és
nem igaz, hogy halott a holt,
nem igaz, nem, nem, sose volt,
hogy csupasz seb vagy, vakított
szem, lefogott kéz, szótlan
szolga, ki sután tűri sótlan
sorsát;
mutasd meg: nem igaz,
hogy kutyakorbácsra születtél,
s hogy beléd marjon a veszett tél,
s a felhő higanyt záporozzon
fejedre, s hogy sose maradjon
estére annyi csöpp erőd,
hogy lerúgd a rongy facipőt;
hát mutasd meg, hogy nem igaz,
hogy elintézhet egy süket
legyintés; hogy nem számítasz
annyit, mint a tetű, az eb.
a félrelökött csizmatalp;
mutasd meg, hogy a kínt, a jajt
torkon tudod ragadni, és,
ha egyebet nem, hát merész,
szabad halált vívhatsz e rab
életre, melyben mindened
elorozták, s szíven harap,
mint a macska a madarat,
a kivetkőzött indulat;
döntsd le vérgőzös istenek
sziszegő-szuronyú szobrait,
mutasd, mutasd meg, hogy amíg
ereidben vér vánszorog,
idegeiden fájdalom,
nem hagyod, azértsem hagyod
az ezerfejű gyalázatot
sértetlen trónolni a rom-
halmazon, melyet épített;
mutasd, mutasd meg, hogy tied
az erő, bátorság, az ész,
hogy a jövő magad vagy, és
a jövő nem hal meg soha,
mutasd meg hát, hogy te vagy a
gyilkos szolgák kemény ura
s bírája: ítélj! - intenek
a vérben pácolt tetemek,
a falhoz vágott csecsemők,
a meddővé tett, drága nők
és a kiherélt férfiak
s hány vértől végtelen pillanat --
- mennyi halott, mennyi halott
szellemhangja üvölt, susog - - -
acél bátorítást (s vigaszt,
ha kell), ez ad, hogy megmutasd -
- hát mutasd meg, hogy nem igaz,
azértsem igaz, sose volt,
hogy az élet megdöglik, és
nem igaz, hogy halott a holt -

1960